Élet a Túlvilágon

Besötétedett már. Lassan poroszkált a nap a sötét égen társaival, a távoli csillagok sugárrémének ötleteivel, és egy pohár laza jóindulattal. Mert ilyen volt ő: kicsinyes, mégis számító. Nem mindig hazudott, általában csak odagondolta azt, amit mondott. Egyszer mégis rábaszott: elfelejtette felkopogtatni az urnáját, és elvesztette a fogadást: csúnyán felkopódott az álla tõle. Így aztán, hazaindult, jókedvûen megőrült, és óvatosan összekuporodott, kicsit jobban, mint amennyire képes lett volna rá saját akaratából. Õ maga a sors konstellációja folytán nem volt igazi pszionista. Egyszerûen nem állt le fingóversenyt játszani az útszéli pogóharcosokkal, csak azért, hogy lakmuszpapírt kapjanak a külföldi űrturistáktól, másrészt "aki látta már a csomókat kibontva, az már nem csepegtet egykönnyen" - ahogy aki mondja másnak, úgy mondja magának.

Az első szatócslecke

- Hallottam valamit, de nem fogom elárulni neked, mégis hányféle halállal jöttél e világra... mégis minek nézel te engem, egyszerű genetikusnak, akinek van elegendő felhatalmazása a hatalmas térképkollekció azonnali rögtönzésére? - vállat vont, fél térdre rogyott, és lassan, szakaszosan hugyozni kezdett.

- Na várj csak - nézett még fel - olyan más lett a színem! Talán csak más szögbõl kellett volna szemlélni a dolgokat... Ha a tudat képzelte valóság egyetlen elismert útja a tudomány, akkor nyilvánvaló, hogy a tudat saját teremtményein kívül nem járhat más rajta, és vendégszolgája lehet legnagyobb ellensége is, mikor helyenként mégis rátéved.

- De engem nem vernek át - folytatta órákkal késõbb. Kivárta, míg ismét ráterelõdik a figyelem, és csak aztán folytatta: - Ezúttal õk mennek haza, indokínába, vagy az Isten, a jóisten tudja megmondani, csak õ a megmondhatója, hogy meddig szállásolhatom el õket, ha ne adj isten úgy adódik, isten ments, megint. Mert Isten - jóságos. Bölcs arca lassan luggyogva ereszkedik alá a magasból, a mélybõl, vagy a nézõpont egy kérdéseként is materializálódhat, ha ne adj isten éppen dalolva, arrogáns jókedvével daliásan dacol.

- Sebestyén volt az - körbenézett, majd surrogva, szörcsölve folytatta - Sebestyén kierõszakolta magának a hatalmat. Óriási pecsenyefalatokat szúrt egy önmûködõ szerkezetre, majd középrõl osztva szüntelen felezve megjelölte õket, hátranézett, és villámgyorsan fordított sorrendben befalta õket. Mindig páratlan számú pecsenyefalatot használt a mutatványhoz, amiben semmi meglepõ sem volt, a pecsenyefalatok számától eltekintve. 712 falatkával kezdte, majd a kis gumókból hatalmas bábszerû-lényeket gyúrva játéküzlet kirakatelemeket tervezett, kis híján az éhhalálig. Akkor döbbent rá, hogy a valóság mégsem csak az õ elméjében létezik, hanem egy rajta kívül álló dolog. Az egyéni érzékelés sokszor megtévesztette, de még sosem hibázott eleddig. Rajta volt minden beteljesült jóslat nyoma, csak "A szatócslecke" c. cd lemezt nem kapta meg sehol. Márpedig így, nem térhetett nyugovóra, sõt, legyünk õszinték: nem? Vagy tudja mit? Bánja a halál, úgy bizony. Lassan jársz, tovább élsz. Ki-ki a maga kertjében ás, tovább él, tovább ér, csak nehogy visszaugorjon rád, mert sosem vakarod le többé. Befúrja magát mélyre, megtapad, kielli a petéket és szinte azonnal elburjánzik. Csak oda kell figyelni rá, nehogy megfázzon. Egyetlen balul kiütõ éjszaka alatt elpusztulhat az egész, kibaszott, szájbabaszott populáció végre. Akkor meg minek ez az egész? Működésünk a híd az ok és a cél között... Ön megnyerte a fõnyereményt!